Hátrább vonúl mindegyre És halványúl a Mátra. Az esti nap piros fényt Lövel kék homlokára.
Olyan ez a piros fény, Mely a kék Mátrán lángol, Mint kékszemű lyány arcán A rózsaszínű fátyol.
Zörg a szekér, az ostor Koronként egyet pattan... Ezenkivűl a róna Oly néma, oly zajatlan.
Leszálla a nap; vége A piros alkonyatnak. A messze látkör szélén Pásztortüzek pislognak.
De pásztortűz-e az, vagy Tán csillag, mely lelépett Egy síró furulyának Meghallgatása végett?
Emelkedik föl a hold; Olyan szép s olyan halvány, Mint a meghalt menyasszony Bús vőlegénye karján.
S talán a hold valóban Egy holt menyasszony árnya, Kit a koporsóból visz Az égbe szellemszárnya.
Oly szomorú ez a hold, És mégis rája nézek, Nem nézhetek le róla, Sugári megigéztek.
Oly mondhatatlanul bús Ez a hold, hogy láttára Eszembe jut éltemnek Legkínosabb órája.
Magam sem tudom én, hogy Mi történt ekkor rajtam? De sírnom kell, zokognom, Miként akkor zokogtam!
?, 1846. augusztus végén
Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem, Hogy a legnyomorúbb lénnyé tettél engem? Inkább volnék a föld utósó szolgája, Mint az égen az éj ragyogó királya, Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában, Mint itt járok ezüstsarkantyús csizmában, Inkább színám lenn a csapszékek borszagát, Mint itt fönn a csillagvirágok illatát. Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat? Minden kutya, minden poéta megugat! S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok, Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog, Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok, Rokonérzelemből hogy velök busúlok. Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul, Hanem a méregtől, amely torkomon dul, Hogy ekkép komáznak énvelem e fickók, Mintha együtt vernénk a csürhére disznót. Néha-néha jön egy az igazijából, Eyg kipattant szikra isten homlokából, Egy valódi költő, s dala hallatára Keblemet megtölti a gyönyörnek árja; Csakhogy, csakhogy amig jön egy ilyen dalnok, Addig hány keserves nyávogást nem hallok! Efféle mákvirág minden bokorban nő, Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő. Minden este félve kezdem útazásom: Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson? Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik, Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit, Mintha el akarná messze hajítani, Talán mert markába nincs mit szorítani, S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott cigány, Az erek is csakugy dagadnak a nyakán. S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez, S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez. Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka Épen most buvik be a kemencelyukba, Sűlt kolompért szed ki, pofázza befelé, Megégette száját, mert hirtelen nyelé. Jaj be gyönyörűen rántja félre arcát! Ez a bájos orca épen méltó hozzád. - Megmondtam, aminek nem-tudása gyötrött, Most menj a pokolba, vigyen el az ördög!
Koltó, 1847. október |